Még nincs teljesen vége a nyúlugratásnak, már száll a nyúl szárnyak nélkül, de földet majd akkor ér, ha lepapírosoztuk a bulit, megjött a lóvé a számlámra.
Onnantól kezdve, hogy sikerült a fél-elmet meglátnom, nem volt nehéz a döntés. Addig volt bennem a zavar-kavar, mert nem tudtam megfogalmazni milyen mélységig és mi a legrosszabb ebben a munkahelyi katyvaszban.
A mai világban nagyon ritka, ha a dógozó kirúgja a munkáltatóját. Ha azt vesszük, hogy a dógozó meg még a lelkismeretes fajta kádár-gyerek, akinek az apja is úgy élt minden nap, hogy megbecsülte a forintot, megküzdött érte, soha egyetlen egyszer el nem késett a munkából, olyan nem volt, hogy a munkájára panasz lett volna valaha is… szóval egy ilyen eresztésűtől meghozni egy döntést, amikor egymást fojtogatják máshol az emberek a státuszért…
Egy ilyen világban – abban a világban, amikor természetes, hogy ahol tudják lopják a nagy közös kasszát, s ha valahol cseppen belőle, van egy (bocs kettő) barom, aki azt mondja, hogy annyira azért nem fizettek meg, basszátok meg, hogy a bőrömet vigyem a vásárra. Pedig lehet, hogy ha vastagabb bőr kerül a pofámra, leszarom, eljátszom a szerepem, ellavírozgatok, s ha adott esetben hivatalos helyen kell magyarázatot adni kényes kérdésekre, majd hazudok valamit, kábítok a “nem emlékszek” és a “nem értem” fogalmakkal. Ezekkel olyan jól lehet lavírozni.
Eh, de én egy marharépa vagyok. Pénztárosnak is szólok, ha a javamra többet adna vissza. Csak a talált pénzt rakom el vigyorogva (ilyen is csak egyszer volt).
Őrült módon kuporgatunk – ezt tanultam. Öreg napjainkra legyen miből… Szegény apámnak volt vésztartaléka… de minek… Mi mindenről mondott le. Mindenről. Soha nem volt egy Benkó Dixilend koncerten, pedig nagyon szerette őket… Csak a tv előtt örült nekik és nekem akkor még nem tűnt fel, hogy még csak eszébe se jut arra pénzt áldozni.
Ezt csináljuk? Miért? Legfőképpen mert félünk. Kell az a kicsivel több. … de ennyire? Ma mondtam a páromnak: nem kéne ennyit felvállalni, s távol lenni tőlük. Még néhány év, kb. 3 és már nem fognak annyira akarni minket maguk fizikai közelségében. Aztán lehet gondolkodni, hol maradtunk el.
S amikor az előbb Tücsimama bejegyzését olvastam, IHM koncertről, a tegnap este jutott eszembe, amikor megfogtam Kristóf kezét (ő feküdt most mellettem), s éreztem hosszú, finom ujjait, finom, puha tenyerét. Művész keze… S közben belső füleimmel hallom, amikor felnyarvíkol, ha valamiért mérges: “de anyaaaa”. Kis rongy kölykeim. Igen, az a havi plusz, ami befolyt a nyögdíjam mellett, az ő jövőjüket hivatott alapozni. De felrúgtam úgy, hogy még nincs helyette másik. … vagy van? Vagyok mondjuk kipihentebben, nyugodtabban nekik most, amikor még olyan boldogok, hogy velük alszok kivételesen. Amikor összefészkelünk a nagy ágyon, s tudják takargatva lesz az ülepkéjük, ha fáznak… S minden alkalmat megragadok, hogy elfogadhassam, amikor ölbe kívánkoznak. Elzavartam a gondolatot a picsába, hogy magamra aggatom őket. Mert nem aggatom, önállósodásra vannak szorítva. De az jár nekünk igen is, tíz évesen is, hogy még anyáznak, anya meg dajkál, ölel, egymás nyakába bújunk egy-egy kicsit. …
Elengedtem azt, ami fekete volt, ami lehúzott… S úgy hiszem, ha elsímul a víztükör, akkor majd beúszik helyette más… 🙂
mindegy1 